Nem arról van szó, hogy valamiről tilos volna beszélni, hanem arról, hogy működnek valamilyen bennünk rögzült tabusító reflexek. Egy bloggernek nem lehet megtiltani, hogy valamiről vitatkozzon. Mégis működik egy olyan belső mechanizmus, amely tabukat emel, és lehetetlenné teszi a párbeszédet. Ehhez elég annyi is, hogy bizonyos dolgokról nincs kedvünk beszélni. Nem őszinte a problémamegoldó szándék.

Az okok nagyon különfélék lehetnek, kezdve a személyes presztízsféltéstől. Gondoljunk csak Tamás Gáspár Miklósra, aki a liberális antikapitalista megmondóember magabiztosságával állít társadalmi elvárásokat a humanizmusra hivatkozva. A másik példám egy nagyon pitiáner liberális médiamunkás lehetne, Jámbor András a Kettős Mércéből, aki napról-napra írja a táborelvű árokásó cikkeit a „sorosozásról”. Az hagyján, hogy a példának felhozott személyek nem válaszolnak a hozzászólásokra, hiszen derogál, de mintha el sem olvasnák azokat. Nem érdekli őket, hogy mit gondol az érveikről az olvasó. Ez a kultúrgőg, ami alapján jogot formálunk arra, hogy lenézzük az eltérő véleményt. Ez már a nyílt kultúrrasszizmus, ami alapján eleve magasabb rendűnek tüntetjük fel a saját véleményünket, amivel nem lehet vitába szállni. Gondoljunk csak arra, hogy milyen inkvizíciós dühvel hirdetik a liberális bevándorláspolitika hívei az álhumanizmusukat! Vajon lehet humánusnak tekinteni a neoliberális bevándorláspolitikát, mikor eleve munkanélkülinek importálja Európába a menekülteket? Ezt a lényegi kérdést még a liberális antikapitalista TGM is ignorálja.

Mintha a neoliberális politikai elit kereszteshadjáratot hirdetett volna az eltérő véleményekkel szemben, s mintha úgy készülne arra, hogy „ez a harc lesz a végső”! Ez a totális neoliberális véleményterror agressziója a társadalom ellen, melynek során mindenkit fasisztának kiáltanak ki, akinek eltérő a véleménye. Mi ez, ha nem liberálfasizmus? Ami ráadásul kultúrrasszizmuson alapul. És éppen a fanatizált liberális közemberek csatasorba állításával jön létre a totális véleményterror, amit liberálfasizmus néven lehet nevezni.

A 21. század elejére eljutottunk oda, hogy a liberális kultúrgőg és kultúrrasszizmus hivatkozik az európai eszmére. Mintha az, aki ezzel nem ért egyet, nem is lehetne európai. Ők hivatkoznak a felvilágosodás eszméjére és a humanizmusra, Jean-Jacques Rousseau nevére, a társadalmi szerződés gondolatának atyjára. Mintha én nem is tehetném. De teszem, csak azért is, mert a (neo)liberálisok kezdik a társadalmi szerződést nagyon egyoldalúan értelmezni. A társadalmi szerződés régen megérett már a megreformálásra!

Jean-Jacques Rousseau

Akad, aki engem vádol skatulyázással és kettős mércével. Vajon hogyan írjak a liberális kultúrgőgről, a kultúrrasszizmusról és a liberálfasizmusról, ha nem foglalom össze a közös jellemvonásokat? Persze megértem, hogy akad, akinek nem esik jól, ha magára ismer.

Mindenki ismeri a jelenséget, amikor egy párkapcsolat már annyira megromlott, hogy a két fél között nincs esély a békítésre. Sőt, olyan is létezik, amikor a felek már beszélni sem akarnak egymással. Ehhez tökéletesen elegendő csupán az egyik fél ilyen irányú akarata.  Ide sikerült eljutni a közéletiségben. Mintha a liberalizmussal már nem lehetne tovább együtt élni. Mintha a békítő szándéknak már esélye sem volna, hiszen maguk a liberálisok ignorálják a párbeszédet. Valami ilyen érzésem van, ha arra gondolok, hogy a táborelvű árokásás már lehetetlenné tette a kettészakadt országban a két fél közötti párbeszédet. Nem a szegénység, vagy a munkanélküliség miatt érzem kilátástalannak a jövőt, hanem azért, mert befagytak a társadalmi párbeszéd csatornái, és nem érzek lehetőséget arra, hogy a jövőnket mi magunk alakíthassuk, egymással párbeszédet folyatva. Mert igenis akad, aki önnön érdeke ellenére cselekszik – táborelvű módon.

Hogy mit jelent a táborelvű árokásás, elsősorban is ezt a kérdést kell tisztába tennünk! Számomra azt jelenti, hogy az öncélú hatalomgyakorlásra törekvő politikai pártok a saját céljaik érdekében a végletekig fanatizálták a híveiket. Méghozzá olyan szubjektív érvekkel és olyan mértékben, hogy a józan észnek már semmilyen cselekvési tere nem maradt. Már alapvetően a zsigeri indulatok dominálnak. Azért teszik ezt a pártok, mert így a szavazóik a lehető legszabadabban manipulálhatók. A hívek pedig a csorda, az önálló akarattal nem rendelkező birkanyáj szintjére süllyedtek.

Nagyon jól lemérhető volt mindez a liberálfasizmusról kezdeményezett vita első és második részében. Teljesen általános volt az a felfogás a liberális hozzászólók részéről, hogy a blogbejegyzésem lényegében egy troll poszt, amelynek a liberalizmus lejártása a célja. Szinte kötelességüknek érezték, hogy osztályharcot vívjanak a liberális eszme védelmében, melynek keretében mindenféle érvek és gondolatok nélkül a szó szoros értelmében széttrollkodták a blogvitát. Alig akadt pár komoly liberális vitapartner, akivel érdemben párbeszédet is lehetett folytatni.

A sorozat harmadik része azonban még ezen is túlment: nem akadt egyetlen érdemi hozzászólás sem. Elmaradt még az a pár értelmes liberális vitapartner is, akik a korábbi vitákban aktívan részt vettek. Ezért vetődött fel bennem a kérdés: hol van az a pont, ahol a társadalmi párbeszéd véget ér? Mi az, amiről már nem folyik párbeszéd? Mik azok a tabuk, amelyekről már nem lehet beszélni?

Természetesen volt szerepe a történtekben annak a ténynek, hogy az első blogbejegyzésem kiemelt poszt volt, a másik kettő nem. De még a második blogbejegyzés után is volt vita, a harmadik viszont teljes közönnyel találta szembe magát. Még a trollok is elmaradtak. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, nem mondhatja senki, hogy nem tudott a harmadik blogbejegyzésről, mert az érintetteknek személyesen küldtem meghívót. Azt pedig nem hiszem, hogy őket ne érdekelte volna a téma, hiszen az első két rész nem ezt mutatta. Elértük azt a határt, amikor már egyedül csak az agyonhallgatás az egyetlen alkalmazható reakció.

Nos, én azt hiszem, a globális kapitalizmus lényegét sikerült megcéloznom azzal a kérdéssel, hogy miért szavaznak a liberális választópolgárok neoliberális politikusokra. És hogy miért torzul a liberális demokráciában a reálpolitika neoliberális jellegűvé. Eljutottunk oda, hogy maga a liberális demokrácia került a fókuszba és kérdőjeleződött meg. Azaz a rendszer lényegét érinti a kérdés.

Vajon fejlődőlépes-e a polgári demokrácia, hogy önmagát megreformálja? Vajon képes-e a liberalizmus, hogy mint szellemi irányzat, önmagát a neoliberális mételytől megtisztítsa? S vajon az önmagukat liberális gondolkodóknak vallók erre egyáltalán hajlandók-e? Nekem úgy tűnik, hogy nem.

A magántulajdon szentsége eleve tabu a liberálisok számára. S bár jóllehet, hogy a népfenség többségi akaratával a vállalkozás szabadságához fűződő jogokat egy új társadalmi szerződés a közérdekre és közjóra hivatkozva érvényesen és legitim módon korlátozhatná, ehhez a társadalmi konszenzushoz azonban – úgy érzem – a liberális vakhitűek nem fognak csatlakozni. Inkább vállalják azt, hogy a konszenzus nélkülük fog létrejönni. Olyannyira félnek a népakarattól, hogy elveik és önnön érdekeik ellenére is inkább vállalják a neoliberális politikai elit támogatását, jóllehet ezzel azt kockáztatják, hogy a társadalmon kívülre sorolják magukat. Veszélyes játék ez, mert a neoliberális politikai elit rá fog kényszerülni arra, hogy a totalitárius fasiszta diktatúráját nyíltan bevezesse. S ha idáig eljutunk, senki számára nem lesz kérdéses, hogy liberálfasizmusról van szó.

Nem tudom elfogadni azt az érvet, hogy a neoliberális globális kapitalizmus a szükséges rossz. Az elszegényedő átlagember számára, aki egyre inkább a perifériára szorul, ez egyszerűen nem lehet realitás. Az ő számára létkérdés a globalizmus-ellenesség. Ezt az érvet ilyen szempontból javaslom újra átgondolni.

A menekültválságnak köszönhetően mára eljutottunk odáig, hogy már nem jobb- és baloldal, nem kommunisták és kapitalisták állnak szemben egymással, hanem a liberálisok állnak szemben mindenki mással. Az egész liberálisokon kívüli közvélemény vált liberalizmus-ellenessé. És ebben nem oszt, nem szoroz, hogy a radikális baloldalon is akadnak liberalizmussal fertőzött személyek és törpepártok. A kérdés ma már az, hogy ez a liberalizmus-ellenesség képes lesz-e egy új társadalmi konszenzust teremteni a neoliberális politikai elittel és az őket támogató liberális szervilisekkel szemben, hiszen lényeges érdekellentéteket kell egy konszenzusban föloldani. De egy reális lehetőségről van szó a széleskörű társadalmi összefogásra. Ehhez azonban a saját szélsőségeinket meg kell tudni fékezni!

Amiről a jelen blogbejegyzésben írtam, a liberálisoknak nem kötelező, csak ajánlott megérteni!

Mielőtt valaki arra gondolna, hogy a Fideszes táborhoz tartozom, sietek leszögezni, hogy a társadalmi konszenzus az egyén és az állam viszonyát szabályozza, amely tehát a Fideszre is kötelező előírásokat fogalmazna meg. Kár volna a cikkem alapján liberalizmus-ellenességgel vádolni.