Végre valami olyasmit olvastam, amivel nem vitába szállni van kedvem, hanem tovább gondolásra érdemes gondolatnak tartom. A szerző Fricz Tamás politológus, a rövid ismertető a mandineren jelent meg, az eredeti cikk pedig a Magyar időkben olvasható Az új rend az elitokrácia címmel. Ahol kell, persze vitatkozom a szerzővel, de ez csak egyetlen kérdésben merül fel.
Fricz Tamás
A szerző az elitokrácia fogalma alatt egy olyan gazdasági és pénzügyi fölényen alapuló uralmi rendet ért, amelyet egy szűk, de globális hatalommal rendelkező elit irányít. Új jelenség, hogy a globális kapitalizmusban ez a hatalmi-uralmi rend valóban túllép a nemzethatárokon, hatósugara, rendelkezési területe internacionális, nemzetek feletti. A hatóterületének az értelmezési tartománya maga a Föld nevű bolygó. Ez idáig minden további nélkül érthető az átlagember számára is.
Az olvasó számára az is világos, hogy a szerző arról a folyamatról ír a cikkében, ahogyan az informális kapcsolatrendszeren alapuló globális gazdasági-pénzügyi elit – amely a Földön az összes működőtőke meghatározó részét birtokolja, és amelynek mérete alig pár száz klánra tehető, ezt már én teszem hozzá – a ténylegesen létező hatalmát megpróbálja legitim intézményrendszerré transzformálni. Leegyszerűsítve az egészet, a New World Order (NWO), a Világállam tervének megvalósításáról van szó. Ez teljesen konkrét lépésekre bontható folyamat, amelynek egy lépcsőfoka az Európai Egyesült Államok létrehozása, és amelynek fontos részeit képezik a különböző szabadkereskedelmi megállapodások tető alá hozása is (amilyen például a TTIP).
Ez tehát az alaphelyzet, amellyel a szerző a cikkében foglalkozik, és amellyel nagyvonalakban egyetértek. Kihangsúlyozom, hogy nagyon fontosnak tartom erről a kérdésről beszélni. A szerző levont következtetése is logikus. Így hangzik… A globális kapitalizmus neoliberális gazdasági-pénzügyi technokrata hatalmi elitje a nemzetállami keretek tudatos szétverésére törekszik, hogy helyette a saját gazdasági fölényén alapuló uralmi rendet hozza létre. Ez az uralmi rend lesz az elitokrácia.
Igen ám, de a demokratikus politikai rend nemzetállami keretek között jött létre történelmileg, s csak ezen keretek között képes legitim módon működni. Ha tehát a globális elitokrácia ezen túl kíván lépni, akkor logikailag túllép a demokrácián, s egy posztpolitikai korszakot nyit meg, amelyben a modern (demokratikus) politika alárendelődik egy egészen más alapokon szervező rendszernek.
Azt ismét magam teszem hozzá, hogy a globalizáció az, amely napjainkra olyan irányt vett, hogy a neoliberális elitokrácia a nemzetállami keretek tudatos szétverésére törekszik. Nem túlzás, ha kijelentjük, amennyiben az elitokrácia által megvalósítani kívánt uralmi rend nem lesz demokratikus, akkor teljesen jogos liberálfasizmusról beszélni. Jómagam ugyanis ezidáig ezt a fogalmat használtam a jelenség definiálására. Természetesen szó sincs liberális elvekről, ahogyan korábbi írásaimban többször is kifejtettem, a liberalizmus csak a kamuflázs szerepét tölti be. Valójában neoliberális hatalmi önkényről van szó.
A szerző nézeteivel tehát alapvetően egyetértek, néhány ponton azonban szeretném kiegészíteni, hogy még teljesebb képet kapjunk.
Mi okozta, mi motiválta a globális elitokrácia létrejöttét?
A szerző is feltette magának ezt a kérdést, ezért használom szó szerint ugyanezt a formulát. Marxistaként én némileg tőle eltérő választ adok. Egy marxista mindig a gazdasági alapokat tarja elsődlegesnek. A szabadjára engedett gazdasági verseny és a kapitalizmus tőkeakkumulációs automatizmusa – a tőke szabad áramlását feltételezve – törvényszerűen eredményezett olyan fokú tőkekoncentrációt, amely előbb-utóbb lehetővé teszi, hogy akár az egész Föld valaki nagyon kevesek magántulajdonába kerüljön, ilyenformán a gazdasági hatalmuk messze túlnyúlik a nemzetállami határokon és a jelenleg létező politikai rendszereken. Őket nevezhetjük a globális háttérhatalomnak.
Tulajdonképpen megállapíthatjuk, hogy a globális kapitalizmusban a tőke szabad áramlása lehetőségének megteremtése volt a közvetlen előzmény és egyben az elitokrácia kialakulásának közvetlen oka is, amely tehát tudatos tőketulajdonosi törekvés eredményének tekinthető. Világosan látszik, hogy a tőke ennyire a létező és legitimnek nevezhető nemzetállami politikai elitek előtt jár a gondolkodásban és a tervezésben. Persze teheti is, hiszen a demokráciákban a politikai elitet választják, a tőke viszont öröklődik, a kettő tehát nem egy időhorizontban mozog.
Ez a tőkekoncentráció ma már olyan fokú, hogy kínosan titkolják annak a mértékét. Ha tudnánk, akkor komoly okunk volna kétségbeesni. Egyes becslések szerint a háttérhatalom mérete alig pár száz klánra tehető, ahogy fentebb is írtam. És ez a szám időről időre feleződik, mert a verseny továbbra is folyik, minek következtében a háttérhatalom is egyre kevesebbek kezében összpontosul. Ez a kör minél kisebb, annál könnyebb a globális elit tagjainak egymással konszenzusra jutniuk a stratégiai kérdésekben. A folyamat akkor ér véget, ha a Föld nevű bolygó egyetlen klán birtokába kerül, ekkor várhatóan kikiáltják a globális császárságot. Illetve a császár maradhat névtelenül a háttérben is, akkor is az fog történni, amit ő akar.
Az elitokrácia és a háttérhatalom fogalmának polgárjogúsítása
Nagyon fontosnak tartom, hogy a politikai közbeszédben a háttérhatalom fogalma polgárjogot nyerjen, ezért a szerző törekvését határozottan üdvözlöm, hogy elméleti szinten kísérletet tesz a kérdés tárgyalására. Látni kell, hogy létezik olyan érdek, amely a kérdés agyonhallgatására és elbagatellizálására irányul!
A globális hatalommal rendelkező neoliberális gazdasági-pénzügyi hatalmi elit az, amelynek nem érdeke, hogy a demokratikus közvélemény veszélyérzetét fölébressze a kérdésben. Hiszen látni kell, hogy valóban folynak a tárgyalások a különböző szabadkereskedelmi szerződések tető alá hozásáról, és léteznek a tervek az Európai Egyesült Államok megvalósítására is, melynek időpontját egyesek már 2022-re prognosztizálták. Mindezekről a színfalak mögött folynak háttértárgyalások, Európa népeinek demokratikus ellenőrzését teljesen kizárva. Ez a kérdés már régen túlnőtt azokon a kereteken, hogy összeesküvés-elmélet szintjén elbagatellizálni lehetne. Az elbagatellizálás neoliberális érdek!
Hogy mennyire komoly kérdésről van szó, az a menekültválságban látszik meg igazán. Hiszen világosan kezd kirajzolódni, hogy az Európai Uniónak a politikai elitjébe is beépült már a globális elitokrácia ötödik hadoszlopa, amelynek jellemző figurái Jean-Claude Juncker és maga a német kancellár, Angela Merkel is.
De nem túlzás, ha megfogalmazzuk a felismerést, hogy a magyarországi rendszerváltásban is nyakig benne volt a globális elitokrácia, hiszen az Open Society Foundations 1984 óta jelen van Magyarországon, és az ötödik hadoszlop ügynökeinek tömegét képezte ki.
A demokratizmus kérdése
Felmerül a kérdés, hogy a globalizáció bizonyos értelemben szükségszerű folyamatnak tekinthető. Ezt fölösleges volna tagadni. Ebből a szempontból a demokratizmus kérdése némileg másképp fest. A kérdés úgy merül fel, hogy maga a tőkeakkumulációs automatizmus kizsákmányolást valósít meg, azaz a jövedelmek (újra)elosztása nem tekinthető demokratikusnak. Nem szabad abba a hibába esni, hogy magát a nemzetállami kereteket azonosítjuk a demokráciával! Ez az a kérdés, amellyel összefüggésben vitám van a szerzővel. Attól, hogy valami nemzetállami, még nem feltétlenül demokratikus. Ha ugyanis a hatalom nem legitim, akkor a demokratikus intézményrendszer sem az.
Abban feltétlenül igazat adok a szerzőnek, hogy a nemzeti érzés önmagában pozitív értéktartalommal bír a neoliberális érdekkel és kiüresedett kozmopolita életfelfogással szemben, ha a nemzeti érzést nem a nacionalizmussal és nem a sovinizmussal azonosítjuk. Ez vitán felül áll. Az is tény, hogy a demokratikus jogaink védelmének jelenleg kizárólag a nemzetállami keretek képesek teret biztosítani – úgy, ahogy. De ezzel együtt a nemzeti tőkés is ugyanolyan kizsákmányoló, mint a multinacionális nagytőke. Különbség csak abban van, hogy a multinacionális nagytőke még nagyobb súllyal érvényesíti a saját erőfölényes hatalmi helyzetét. Lényegét tekintve viszont a nemzeti nagytőke is ugyanolyan neoliberális kizsákmányolást folytat, mint a multinacionális nagytőke.
A díszmagyarba csomagolt nemzeti színű kizsákmányolás ugyanúgy szegényíti a társadalmat, ahogyan a külföldi tőke által kiszivattyúzott profit, vagy a tőke szabad áramlásába bevont működőtőke dezertálása. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a nemzeti tőke profitja legalább belföldön marad, mert ez az állítás az offshore adóparadicsomokba kimentett és a korrupciós csatornákban felszívódott pénzek esetében nem állja meg a helyét. A kizsákmányolás szempontjából a tőketulajdonos nemzetiségének vagy nemzetek felettiségének kérdése irreleváns. A kizsákmányolás áldozata nem fogja magát boldognak érezni attól, hogy a jövedelem kisajátítója nemzeti tőkés.
A demokratikus fejlődés szempontjából lényegi kérdésnek tartom, hogy a globális kapitalizmus hajlandó-e a kizsákmányolás kérdését globálisan vizsgálni, és arra megoldást találni. Mert ha igen, akkor ezt a megoldást a nemzeti nagytőkésre is rá lehet kényszeríteni. Jelenleg viszont egyáltalán nem látok a liberális kamuflázs mögött semmiféle baloldali vonást a kizsákmányolás kérdésében. Sőt, kifejezetten azt látom, hogy a globális nagytőke a végletekig visszaél a hatalmi helyzetével.
De ugyanígy föl lehet tenni a kérdést: vajon a közvetlen demokrácia nemzetállami keretek között hajlandó-e teret biztosítani a kizsákmányolás kérdésében valamiféle baloldali elmozdulásra? Ebben a kérdésben sem tapasztalok semmi pozitív fejleményt. Inkább azt látom, hogy a nemzeti oldal a nemzeti vs. nemzetidegen ellentétek hangsúlyozásával próbálja elterelni a társadalom figyelmét a hallatlan méretű kizsákmányolásról. Pedig ez a taktika csak ideig-óráig lehet sikeres, amíg be nem telik a pohár…
Ebben a kérdésben van egyedül vitám a szerzővel. A megoldás kulcsa abban rejlik, hogy melyik félben ébred előbb szolidaritás a kizsákmányolt tömegekkel szemben: a nemzeti, vagy a multinacionális nagytőkében?
Hogy megvalósul-e az új világrend, az nagymértékben azon múlik, hogy a nemzetek felett álló elitokráciával szemben sikerül-e internacionalista összefogást létrehozni. Egy-egy nemzetállam ellenállása önmagában kevésnek tűnik, de még a visegrádi négyek együttműködése is. Ez világosan kiderült a görög válságban is.
A trendi liberális vélemény
Talán a legizgalmasabb kérdést hagytam utoljára. Regényt lehetne írni erről a kérdésről. Ez a fejezet arról szól, hogyan lett szinte az egész magyarországi politikai elit, sőt az egyszerű választópolgárok sokasága is a rendszerváltáskor egycsapásra a globális gazdasági-pénzügyi elitokrácia csatlósa. A rendszerváltáskor hirtelen trendi (értsd érdemes) lett liberálisnak lenni. Csak úgy rajzottak elő a liberális „ellenállók” a korábbi kommunisták soraiból!
A rendszerváltáskor az önmagukat kommunistaként meghatározó személyek tömegesen fordítottak köpönyeget, és lettek pár óra leforgása alatt „baloldali liberálisokká”, ami egy vicc. „Baloldali liberális” nem létezik, lévén a liberalizmus jobboldali világnézet, a kapitalizmus filozófiája. Ezt a metamorfózist látva senki ne beszéljen többé se elvekről, se meggyőződésről, mert ilyen nem létezik, csak nagyon kevesek sajátja! Nagyon kevesen voltak, akik `89 előtt valóban „ellenállók” voltak. Trendi lett hirtelen közéjük tartozni. Vagyis trendi (divatos) világnézetek léteznek. Érdemes a győztesnek vélt oldalhoz tartozni.
A „baloldali liberális” jelzős szerkezetben a „baloldali” előtag semmi mást nem jelent, mint a liberális lelkiismeret megnyugtatásának szándékát. Hiszen a rendszerváltás valójában hazaárulás volt, a liberális értelmiség pedig hirtelenjében a szociális érzékenységét elveszítve a nép árulója lett! Aki az „idegenszívű hazaárulás” vádját tagadni akarja, annak egészen a rendszerváltásig vissza kell forgatnia az idő kerekét, hogy a saját bizonyítványát magyarázza!
A „baloldali liberális” kifejezés azt sugalmazza, hogy a kapitalizmus a fejlődés csúcsa, amin túl nincs élet, a „liberális demokráciánál” pedig nincsen jobb. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az a liberálisok szerint egyszerűen hazudik. Mintha a mérsékelt „középen” a liberálisok volnának, ettől balra csak a „baloldali liberálisok” lehetnek. Ami ezen kívül balra van, az már „szélsőséges” (kvázi törvényen kívüli) nézet.
Érdemes egy pillantást vetni az Egyesült Államokra. Náluk a (neoliberális) Demokrata Pártot szokás baloldalnak nevezni, a (neokonzervatív) Republikánus Pártot pedig jobboldalnak. Ezen a sajátos palettán Bernie Sanders radikális baloldalinak minősül. Szerintem ez az egész értelmezés nonszensz, hiszen én a neoliberálisokat szélsőségesen jobboldalinak tartom. Ennek az egész amerikai „osztályozásnak” semmi egyéb célja nincs, mint az, hogy a politikából a globális elit gazdasági érdekének megfelelően kiszorítsák a valódi baloldalt, amely ennél a felfogásnál radikálisabb. Ez nem egyéb, mint tudatos politikai manipuláció. (Egyébként ennek a folyamatnak része volt már a szociáldemokrácia árulása is a XX. század folyamán.)
A „baloldali liberálisok” közvetlenül a rendszerváltáskor elkövetett árulásukkal önként besorolták magukat a globális elitokrácia (a liberálfasiszta New World Order) szolgalelkű támogatói közé. Az egész magatartásukat a „túllihegés” jellemezte, amelynek az értelmét abban kell keresni, hogy a kommunista múltat igyekeztek feledtetni, és a kollaboráns hűségüket bizonyítani. Ezért lett Magyarország a rendszerváltás során eminens a keleti blokk országai között. Vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy a rendszerváltás hazánkban szigorúan neoliberális forgatókönyv szerint zajlott. Ennyit a „baloldali liberálisok” baloldaliságáról…
Az engem nem igazán érdekel, hogy mit érezhetnek a különböző emberi jogi kurzusokat végzett ösztöndíjas fiatalok, amikor rájönnek, hogy baloldaliságuknak törvényszerűen ki kell merülnie a feminizmusban, a melegek jogainak védelmében, illetve bármi olyasmiben, ami nem korlátozza a vállalkozás szabadságát (értsd a kizsákmányolás jogát). Sokkal inkább foglalkoztat az, hogy hová lesz az emberi jogi liberálisok emberi tisztessége és szociális érzékenysége akkor, amikor a kizsákmányolás kérdése, vagy a munkához való jog ügye felmerül, és azokban kellene állást foglalni. Mert valahogy nekem úgy tűnik, hogy az ösztöndíjukért cserébe az emberi tisztességüket adták el. Az ilyen ösztöndíjasok emberi jogi liberálisnak nevezik magukat, de valójában hivatásos (fizetett) neoliberálisok.
De hogyan, és mikor adta el a lelkét az egyszerű balliberális választópolgár, akivel az interneten találkozni, aki soha nem részesült semmilyen ösztöndíjban? Az ő összes bűne csak annyi, hogy egyszer beállt a kórusba. Miért nem képes abból kiszállni? Ő miért nem tud gondolkodni? Neki miért nem ébred fel az emberi tisztessége és a szociális érzékenysége? Ezt a kérdést nem tudom megválaszolni. Pedig számomra ez tűnik a lényegi kérdésnek, mert ez a kérdés közvetlenül a demokráciáról szól. Számomra úgy tűnik, hogy a liberálisok biztos szavazótábora már közvetlenül a társadalom fertőzöttségének állapotát tükrözi.
